A rendszerváltás utáni Magyarország kísértő öröksége: egy kelet-magyarországi kisváros hanyatlásának krónikája egy dokumentumfilmben., melynek címe: Az élet hozta így.
Szentpéteri Áron dokumentumfilmje mélyreható pillantást vet egy magyar kisváros átalakulásába, ahol a rendszerváltás utáni privatizáció máig ható sebeket ejtett a helyi közösségen. A Telexen bemutatott alkotás Tiszavasvári életét követi nyomon öt szereplő szemszögéből, feltárva azokat a társadalmi, gazdasági és politikai folyamatokat, amelyek az egykor virágzó iparvárost mai állapotába juttatták. (A film csak magyarországi IP-címről érhető el.)
A 13 ezer lakosú település sorsa szorosan összefonódott az Alkaloida gyógyszergyárral, amely fénykorában több mint 2000 embernek adott munkát, és Szabolcs-Szatmár megye legnagyobb munkáltatójaként működött. A rendszerváltást követő privatizációs hullám azonban gyökeresen megváltoztatta a város életét. Ezt a traumatikus időszakot személyesíti meg Andor bácsi története, aki 32 évet dolgozott a gyárban: “Volt úgy, hogy nem egyszer-kétszer, nagyon sokszor elkönnyeztem,” – idézi fel a privatizáció időszakát, amikor családjából négyen is elvesztették munkahelyüket.
A film különös érzékenységgel mutatja be a város jelenlegi társadalmi feszültségeit. A közel 4000 fős roma közösség és a többségi társadalom együttélésének kihívásai mellett a szegénység és az infrastrukturális problémák is meghatározók. Ezt példázza Réka története, aki két gyermekével él többgenerációs családi házban, és azért küzd, hogy elsős fia ne kényszerüljön több kilométert gyalogolni az iskolába. A Bűdi városrész iskolájának bezárása után a gyerekeknek mindennap hosszú utat kell megtenniük, függetlenül az időjárástól.
A helyi politikai életet Szőke Zoltán, a 2018 óta hivatalban lépett fideszes polgármester (2024-ben elveszítette az önkormányzati választást) és civil kihívója, Csilla történetén keresztül ismerjük meg. A film rávilágít arra, hogy a városban gyakorlatilag nincs alternatív politikai erő a Fideszen kívül, ami alapvetően befolyásolja a helyi demokrácia működését. “Nincs olyan politikai erő, aki meghatározó lenne,” – fogalmazza meg a polgármester.
A fiatal generáció dilemmáit Bence, a hivatásos vadász személyesíti meg, aki szembesül azzal, hogy kortársai sorra hagyják el a várost. “Én azt vettem észre, hogy a velem korú fiatalok, meg például fiatalabbak is nem sokan vannak, akik maradnak – inkább Pest, külföld,” – mondja, miközben saját jövőjét tervezi. Az értelmiség elvándorlása különösen súlyos probléma: a diplomás fiatalok többsége nem tér vissza egyetemi tanulmányai után.
A dokumentumfilm különös figyelmet fordít a város szociális problémáira. A közmunkaprogram jelentős szerepet játszik a helyi foglalkoztatásban, ugyanakkor sokak számára ez az egyetlen munkalehetőség. A szegénység generációról generációra öröklődik, amit Réka szavai is tükröznek: “Én nem tudom azt felmutatni, hogy vettem házat, vagy vettem autót, nem tudom felmutatni, hogy leraktam a jogsit, szinte semmire nem vittem.”
A film a 2024-es önkormányzati választásokkal zárul, ami egyfajta szimbolikus határvonalat húz a város életében. A választási kampány során felszínre kerülnek a közösséget feszítő problémák: az infrastrukturális hiányosságok, a szegregáció, az elvándorlás és a politikai függőségi viszonyok. A dokumentumfilm nemcsak Tiszavasvári, hanem számos hasonló helyzetben lévő magyar kisváros sorsát is tükrözi, ahol a rendszerváltás utáni gazdasági átalakulás máig ható társadalmi következményekkel jár.
A rendező munkája különösen értékes dokumentuma annak, hogyan hat a nagypolitika egy helyi közösség mindennapjaira, és milyen kihívásokkal néznek szembe azok a települések, amelyek a rendszerváltás vesztesei közé tartoznak. A film nem egyszerűen egy város hanyatlásának krónikája, hanem egy olyan társadalmi folyamat lenyomata, amely az egész országot érinti, és amelynek megoldása még várat magára.
